Miklós Zsuzsa: Tolna megye várai.

Varia Archaeologica Hungarica XXII (2007). Bp. 481 p.

A „vártopográfiák” legújabb kötete két évtizedes kitartó gyűjtőmunka eredménye, tartalmában és kivitelében egyaránt csúcsteljesítmény. Nem érdemes hasonlítani két elődjéhez (Somogy, Borsod-Abaúj-Zemplén), hiszen azon túl, hogy mindegyik topográfiai szemszögből adja a várak katalógusát, alig van szempont, ami alapján össze lehetne vetni a három kötetet. Úgy tűnik, koherens sorozat sem lesz belőle, de az egyáltalán nem baj. A fő dolog az, hogy tartalmában folyamatos fejlődést, szakmai előrelépést érzékelhessünk, hogy ezen felül az egyes kötetek kivitelükben is sorra felülmúlják elődeiket, az csak öröm és nyereség. Miklós Zsuzsa könyve valamennyi szempontnak bőséggel eleget tesz.

A Bevezetésben a földrajzi környezet tájegységenkénti összefoglalását, a várak népi elnevezéseinek ismertetését, a kutatástörténetet, és a kutatási módszerek leírását találjuk. Ez utóbbi az igazán elismerésre méltó, hiszen Miklós Zsuzsa az első, és mindeddig az egyedüli magyar régész, aki a várkutatás jelenleg elérhető minden módszerét szisztematikusan alkalmazta, ráadásul úgy, hogy ezeket kitanulva, végezetül maga is végezte. Ilyenformán nemcsak a szakirodalmi és múzeumi adatokat, helyszíni leírásokat és ásatási eredményeket találjuk meg a kötetben, hanem a felméréseket, és nem utolsósorban a pompás színes légi fényképeket. Köztudott, hogy Miklós Zsuzsa azon kevés régészek közé tartozik, aki a levegőben ugyanúgy „otthon érzi magát”, mint a terepen, és szebbnél szebb fényképek sorozatait készítette a várakról, melyek legjavát e kötetben publikálta is. Vette a fáradságot, és kitanulta a digitális geodéziai mérőállomás kezelését és használatát, így az utóbbi években készült szintvonalas felmérések többségét is — Korondán Zoltán segítségével — maga végezte.

A kötetben a kuruc kori (2) erődítésekkel együtt összesen 90 földvár leírását, adatait találjuk. Ezek harmada őskori (33), legtöbbje középkori (40), melyekhez még hozzá kell számolni az erődített kolostorokat (4) is. Ezenfelül 21 emlék földvár volta bizonytalan, 7 még azonosítatlan, és bizonyosan nem földvár további 23. A ténylegesen létező földvárak összes száma (79) tehát valamivel kevesebb, mint Somogyban (86), illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (106).

Koronként csoportosítva találjuk az egyes lelőhelyek leírását: Őskor, Középkor-török kor, Kuruc kor. Ezután külön fejezetben tárgyalja az erődített kolostorokat, majd a bizonytalan korú és rendeltetésű, a helyileg azonosítatlan földvárakat, és végül az előző fejezetekkel azonos szerkezetben és részletességgel azokat a lelőhelyeket, melyek nem bizonyultak földvárnak. A kötetet végül koronkénti összefoglaló, német nyelvű kivonat és mutatók zárják be.

Az egyes szócikkek mindegyike önálló tanulmánynak tekinthető: rögtön a földrajzi leírás alatt találjuk a térképet, melyen a vár könnyedén azonosítható, és geomorfológiai környezete is jól látható. Ezt követi a szintvonalas felmérés, mely egyben a vár pontos helyhez kötését is segítő helyszínrajz, legalább egy metszettel. A kutatástörténethez vannak kapcsolva a régi térképi és egyéb ábrázolások, felmérések. Ezután a részletes terepbejárási eredményeket ismerhetjük meg: ki, mikor járt a lelőhelyen, milyen leleteket, milyen körülmények között gyűjtött, és milyen megállapításokat tett. Külön megemlítendő érdem, hogy a gyűjtött leleteket nemcsak szép kivitelű, fotós-rajzos táblákon láthatjuk, hanem minden esetben leltári számaikat is megismerhetjük. Ha a várban ásatás volt, akkor itt kapnak helyet a feltárási eredmények, leletek attól függő részletességgel, hogy milyen korábbi publikáció áll rendelkezésre. Ezt követi, ismét külön fejezetben a felmérés, és a terepbejárások alapján a vár szabatos leírása: alakja, mérete, területe, relatív magassága sáncok, árkok, és a várterület állapotának leírása. Ugyancsak külön alfejezetet kap a légi fényképezés, ahol az egyes fényképezések során észlelt jelenségek, elváltozások szöveges formában leírva olvsahatók, és a legszebb, legkifejezőbb légi felvételek színesben láthatók. Ezekkel a leírásokkal nemcsak a közölt fényképek értelmezését segíti a Szerző, hanem általánosságban is megosztja velünk a légi fényképezés módszertanát. Végezetül az őskori váraknál a korhatározás, a középkoriaknál a történeti adatok ismertetése következik, természetesen, ha vannak ilyenek. Az egyes várak adatai tehát következetesen, egységesen jól strukturáltak, áttekinthetőek, a lábjegyezetek szócikkenként kezdődően közvetlenül következnek. Mindez nemcsak áttekinthetővé, jól kezelhetővé teszi a könyvet, hanem a szöveg közé illesztett illusztrációk olvasmányossá, élvezhetővé is. E tekintetben csak egyetlen „porszemet” tudtam észrevenni a publikálásban: a Szerző, nem tudni miért, takarékoskodott a térképekkel: ha egy községben több lelőhely is van, azok ugyanazon az egy térképen ábrázolva, sorszámozva jelennek meg minden szócikkben. Ugyan van aláírás, de hogy a számok közül melyik a szóban forgó lelőhely, azt bár nem nagy fáradsággal, de mégiscsak a szövegben szereplő hivatkozásból kell visszakeresni. Az alaptérképek előállítása szerintem nem olyan nagy költség, a pontok elhelyezése rajta még kevésbé, miáltal az ebből fakadó félreértéseket el lehetett volna kerülni. (Pl. Dombóvár-Kaposszekcső: 172., 184., 243. oldalak, vagy Szárazd a 123., 319. oldalakon.)

A kötet záró fejezetében a Szerző összefoglalja az eddigi várkutatások eredményeit. Koronként, az őskoron belül kultúránként veszi sorra a várakat, azok elhelyezkedését, alakját, méreteit és egyéb jellemzőit elemezve és összehasonlítva.

Nincs azon semmi csodálkozni való, hogy Miklós Zsuzsa e fejezetben a legnagyobb teret az Árpád-kori kisváraknak szentelte. Ezen erődítéstípusnak a szakmai köztudatba való bevezetése az ő tagadhatatlan érdeme, nemcsak Tolna megyében végzett ásatásokat számos ilyen helyen, hanem Pest megyében és a Börzsönyben is. Joggal állapítja meg, hogy bár a „kisvár” elnevezés jogosságát többen vitatják, találóbbat és jobbat még senki sem tudott kiötleni. A 29, ebbe a típusba sorolt vár minden egyéb tekintetben, így topográfiai elhelyezkedésében (mocsárban, síkságon, dombvidéken, hegyvidéken) a településekhez való viszonyában (településeken belül, azok közelében, de elkülönülten, avagy távol eső, nehezen megközelíthető hegyormokon), alakjában (szögletes, kerek, hegyormokhoz igazodó), beépítettség tekintetében (lakótorony, egyéb épület, üres) túlságosan nagy változatosságot mutat ahhoz, hogy ezek alapján tipológiai rendet lehessen felállítani. Hasonlóképpen a funkcióra is többféle magyarázat létezik. Egyedüli közös jellemző a kicsiny méret, és talán az egyszeres erődítési rendszer, bár ez alól is van kivétel. Keltezésük általában a 13. század, melytől egy-két évtized eltérés lehet le és fölfelé. Teljes mértékben egyet kell értenünk a Szerzővel, amikor megállapítja, hogy „Minden egyes „kisvár” esetében egyedileg kell értelmezni a régészeti eredményeket, az esetleges rendelkezésre álló okleveles adatok figyelembe vételével.” Sajnos Tolna megye Árpád-kori várainak közös jellemzője, hogy egyikről sem maradt fenn írott forrás. Ennek fényében különös jelentősége van a kötetben publikált 29 erődítménynek.

A késő középkori várak száma 13-ra csökkent, melyet csupán négy várkastély és ugyancsak négy, már a középkorban megerősített kolostor egészít ki. A török korban hét középkori várat, két kolostort használtak erősségül, melyhez további öt új palánk társult.

Miklós Zsuzsa könyve a Tolna megyei helytörténet számára nyilván fontos kézikönyv lesz hosszú ideig, de meggyőződésem, hogy a hazai várkutatás kiemelkedő alkotásaként úgy módszertani, mind tartalmi tekintetben a Kárpát-medence középkori kutatásának is alapvető forrása.