Sajtóközlemény

Bevezető gondolatok a régészeti örökségvédelemről rendezett konferenciához

Sohasem hittem, hogy az Oroszlán Zoltán által még az ősidőkben számunkra előadott általános muzeológiát valaha is használni fogom. A végig bóbiskolt órák során megismertem a 13/1949 számú tvr. paragrafusait, s csak évek múltán értettem meg, hogy ezek akkor a korszerű múzeumügy alappilléreit jelentették. Alig telt el tíz esztendő, amikor a 9/1963 évi tvr. a vidéki múzeumok soha nem álmodott fejlődésére adott lehetőséget. A megyék presztízs ügynek tekintették múzeumaik fejlesztését, s ez a lendület, csak a nyolcvanas évek közepére fulladt ki. A nagy csalódást, a hírhedett 1991 évi 33. törvény hozta, melynek múzeumot illető paragrafusait három múzeumi ember alkotta. Sajnos. 

Az ezt követő időszakban a helyzet egyre romlott. 

Az ötvenes évek Népművelési Minisztériuma a múzeumokat a mozik, varieték, cirkuszok kategóriába sorolta, vagyis valamilyen népszórakoztató „kulturális” üzemnek tartotta. A „látogatóbarát múzeum” szlogennel a macska utolérte a farkát, hiszen már nem a gyűjtés, kutatás, hanem a bevételt hozó népszórakoztatás került előtérbe. A fenntartóknak pedig, lévén a területen járatlanok, nem kell arról tudniuk, hogy a látogatóbarátság sokkal többe kerül, mint a várható bevétel. Hiányzik a kisinas, aki elkiáltja. „a király meztelen”. Marad a „fenn az ernyő, nincsen kas” szemlélet, a fontos a megnyitó, amikor fogadás is van és a helyi TV is közvetít. 

Egyedül a régészeti gyűjtemények gyarapodnak, de azok sem helyi forrásból, hanem, mint köztudott, a nagyarányú leletmentésekből, melyek költségeiből sok más is leveszi a sápot. Hova lett a tervszerű kutatás? Lehet, hogy sohasem volt? Nem, ez így nem igaz! 

Lehet, hogy a válságot a korszak általános válsága okozza. Nálunk még, vagy már, nincs középosztály, az új arisztokrácia nem az Eszterháziak műveltségét örökölte, a panelprolik a Tv sztárjait majmolják. Csődben a kórházak, a posta, a közlekedés, miért pont a múzeumügy lenne kivétel? 

Nem tagadom, számomra a múzeum elsősorban régészetet jelent. Mégsem lehet a nagy egészből kiszakítani, hanem helyzetét a komplex helyzet ismeretében kell áttekinteni. 

Amikor – telve ambivalens gondolattal – ezt a köszöntőt fogalmaztam, a kettős érzést az a kérdés okozta, hogy lehet-e, szabad-e kis erejű közösségnek erősebb érdekeket képviselő közösségekkel vitába bocsátkozni, ne adj Isten szembeszállni. Szomorú-e, hogy ilyen vitaülést kell rendezni, vagy örüljük, hogy rendezhetünk, és végre a magunk dolgáról minket is meghallgatnak. 

Nem táplálok hiú reményeket az önkormányzati törvény módosításáról, a véleményem erről egy régi mondás foglalja össze. 

„Ha szorít a lajbi, újra kell gombolni.” Eddig, jó, csakhogy ezt a lajbit hiába gomboljuk, rongyos a hátulja, kopott az eleje a fele gomb is elveszett már. Újat kell szabatni. Olyat, amely nem szorít, nem lötyög. Ehhez jó anyag és tapasztalt szabó szükségeltetik. 

Lépjünk ki végre a provincializmusból, hiszen új időket írnak. A járásokra már csak a járásbírók emlékeznek, ha él még valaki közülük. A 21. század új történelmi időszak kezdete, és jobb, ha ehhez már eleve alkalmazkodunk. 

Jó tanáccsal tele van a padlás. 

Ennek tudatában is mérlegelni kell, hogy vehetünk-e, és ha igen, honnan vehetünk példát. Előttünk van Britannia, Németország vagy Franciaország tapasztalatainak tárháza. 

Kérdés, mennyire alkalmas gazdaságunk, morálunk, habitusunk, közigazgatásunk, felkészültségünk e tapasztalok hasznos részének átvételére, helyi viszonyokhoz való igazítására, adaptálására. Nem biztos, hogy mindent nekünk kell kitalálni, ami már máshol bevált, esetleg csődöt mondott. 

Remélem a rövidesen elhangzó előadások sok kérdésre választ adnak, vagy megteremtik a válaszadás lehetőségét. 

Nem is szeretnék általános muzeológia órát tartani, hanem, feladatomnak eleget téve üdvözölni önöket abból a reménybeli alkalomból, hogy a megújulás kezdeténél bábáskodhatunk. 

Már annyi közmondást idéztem, hogy nem hagyhatom ki a következőt sem. „Senki sem ugorhatja át a saját árnyékát.” Itt most mindenki elmondhatja véleményét, abban bízva, hogy valahol írásban is megmarad, s nem lesz pusztába kiáltott szó. Mindez nem jelenti azt, hogy majd igazat adunk a felszólalóknak.